Szomorú történet
 
Kisleány, kit senki nem vett észre 
Csúnya volt és elhagyott 
Kisleány nem nézett a szemekbe 
Szomorúan hallgatott 

Ő nem kellett senkinek 
Nem hívták kedvesen 
Félt a gúnyos szavaktól 
Árnyékban élt csendesen 
Várt, de senki nem felelt 
Hogyha mégis kérdezett 
Fájt, ha egyszer elesett 
Átnéztek rajta az emberek 

Az este szállt, eltávoztak a fények 
A világ megváltozott 
Sötétség megszépítette arcát 
Éjszaka ha álmodott 

Álmában rásütött a Nap 
Mindig kék volt az ég 
Szépsége féltett kincse volt 
Nem adta semmiért 
Táncra most hívták oly sokan 
Megfogták két kezét 
Várták hogy elkísérjék őt 
Megcsodálták szép szemét 

Szólt egy hang, mely elűzte az álmát 
Színes kép így összetört 
Sápadt fény borult a kis szobára 
Arca fáradt s meggyötört 

Ő nem kellett senkinek 
Nem hívták kedvesen 
Félt a gúnyos szavaktól 
Árnyékban élt csendesen 
Álmában rásütött a Nap 
Mindig kék volt az ég 
Szépsége féltett kincse volt 
Nem adta semmiért 

Alszik és nem vár ébredést 
Sötét éj elvitte őt örökké 
Alszik és nem vár ébredést 
Sötét éj elvitte őt örökké 
Alszik és nem vár ébredést 
Sötét éj elvitte őt örökké 
Alszik és nem vár ébredést 
Sötét éj elvitte őt örökké
 
Ω Metamorfózis I.

 
Bölcsőnk a romokon állt, 
Rokonaink mind körülvettek. 
Fogakat rejtő bájmosollyal 
Néztünk, ha ránk nevettek. 

Tetszett a verekedés, 
Mozikba' lestük: hogy csinálják. 
Kirakatok közt álmodoztunk, 
Bentről a gazdagság figyelt ránk. 

Később a füstkarikát 
Közösen fújtuk szép kerekre 
Valaki fogta, 
S átugrottuk sorban szédelegve. 

Gyönge az anyai kéz, 
Vihar elől már senki nem véd. 
Anyai kézből szerte hullva
Körmünk az élet húsába tép. 

Sírhatsz, ha megölelünk, 
Szavaink ízét úgysem érzed. 
Fiaid volrunk távozáskor- 
Mások, kik visszatérnek. 

Borból mi nem ihatunk, 
Poharad szánkkal összehúznánk. 
Te, aki szültél szenvedéssel, 
Többé te nem ismerhetsz ránk!
 
Ω  Metamorfózis II.

 
Végtelen pusztaság, könnyű port szitál, 
Bíborszínű ég alatt a nagy tömeg csak áll... 
Íme itt az ember, ránéz minden szem, 
Az egybegyűltek várják, hogy új csodát tegyen. 
Szótlanul megtöri- mégsem jut kenyér. 
Nyomtalanul tűnik el, amihez csak ér. 
A pusztítás csodáját a szélbe szórja szét, 
Nála volt a kezdet, az embernél a vég.
 
Ω  Én Elmegyek
Én elmegyek - szólt a kisgyerek -, 
Neked elmondom, másnak senkinek. 
Majd addig megyek, míg lesz egy kis sziget, 
Ahol boldog leszek.  
 
Én elmegyek, itt az emberek, 
Ahogy néznek rám, érzem, hidegek. 
Hát addig megyek, míg lesz egy kis sziget, 
Majd írok neked.  
 
Nem szóltam neki, nem mondtam, 
Nincsenek szigetek. Csak azt mondtam: 
Fiú, ég veled, várom a leveled,  
 
Én elmegyek, itt az emberek, 
Ahogy néznek rám, érzem, hidegek. 
Hát addig megyek, míg lesz egy kis sziget, 
Majd írok neked.  
 
Nem szóltam neki, nem mondtam, 
Nincsenek szigetek. Csak azt mondtam: 
Fiú, ég veled, várom a leveled,