Nemrég üdén, most fonnyadtan

Áll egy árva kis virág ott:

Ifju vagyok s már meguntam

Életem s e rossz világot.

Kis szobámban álmodozva

— Mint kit elhagyott a remény —

— Kimerülten kiáltok fel:

Vajon miért is élek én?!

Más igazi boldogságban

Tölti el szép gyermekkorát,

Én pedig már elviseltem

A fájdalmak egész sorát.

Meddig tart még? — sokszor kérdem

— S mint kinek kő nyugszik szivén —

— Kimerülten kiáltok fel:

Vajon miért is élek én?!

Más halandót vigasztalja

Az igazi baráti szó.

Mindenki elhagyott engem.

Még tán te is, Mindenható!

Sehol sincsen igaz nyugtom.

— Mint kinek átok van fején —

— Kimerülten kiáltok fel:

Vajon miért is élek én?!

Nem sokáig viselem már

Kínos éltem nehéz terhét.

Majd örömmel csókolom meg

A halál virága kelyhét;

Síromnál ha megjelentek,

Megálltok némán, szótalan,

Ne sírjatok, hisz tudjátok:

Itt nyugszik egy boldogtalan!