Esküvő alkalmával az ifjú pár égő gyertyával fogadta a nászáldást, s szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe, hogy "annak fényénél múljon ki a világból." A gyertya a Logosznak, a Világ Fényének szimbóluma, a keresztényeknél Krisztus jelképe. A gyertya a szentháromságot testesíti meg a láng, a kanóc és a viasz egységében. Ameddig másoknak világít, önmaga lassan elfogy, jelképezve az önzetlen áldozatos szeretetet. E fontos szimbólumnak és eszköznek a hazai népszokás fontos jelentőséget tulajdonít. Annak idején vihar, villámlás és égzengés esetén szentelt gyertyát kellett gyújtani. Ezt falaztak az épülő házak falaiba is. A bő termés érdekében a gyümölcsfákat is megveregették tavasszal. Szegeden azt tartották, hogy a világ végén, amikor három napig sötétség lesz, csak a 7-szer felszentelt gyertya fényeskedik majd. Göcsejben Nagyszombatkor a temető korhadt, régi fakeresztjeit tüzelték el, a megszentelt tűz lángjainál gyújtották meg a templom hatalmas, húsvéti gyertyáját. A drávaszögi "időjósoló napkor" gyertyát szúrtak a földbe - amilyen mélyen a sárba lehetett dugni, olyan mélyen fog még megfagyni a föld. A magyar néphit azt mondja, hogy mindenkinek van egy égő gyertyája a mennyországban (csillagok), ameddig az lángol, addig él az ember. A gyertya, mint "forgácsvilágító" honfoglalás előtti török jövevényszó, a viasz és faggyúgyertya valószínűleg csak jóval később terjedt el a magyarság körében. Legkorábbi írásos emlékünk 1055-ből való; a pécsváradi apátság alapítólevele. Ebben István király az apátságnak néhány kézműves szolgacsaládot is adományozott, többek között 6 viaszöntőt. A kolostorokon kívül a gyertya használata a XV. sz. elején kezdett elterjedni, addig nálunk sem kapott nagy szerepet az olajmécses, fáklya, forgácsvilágító mellett. Értékét és jelentőségét jól jellemzi, hogy az ekkori céhlevelek pénz helyett viaszban szabták meg a tagok büntetését. A XVI. században megnőtt a faggyúgyertya iránti kereslet; a híres soproni gyertyamártók már ekkor nem is tudták kielégíteni az igényeket. Ára a legjobb minőségű hús értékének kétszereséért került forgalomba. A gyakori hiány miatt esett a választás a XVIII. században a meginduló közvilágításban a növényi olajra. A gyertya készítésének legősibb módja a kézzel való formázás volt. A gyúrással vagy melegítéssel meglágyított faggyút a bél köré nyomkodták, majd tenyérrel kisimították. Az egyenetlenül rakódott zsiradék miatt ez gyengén pislákolva égett. A későbbi eljárás a gyertyamártás; fa, cserép -edénybe mártogatva rakták fel a rétegeket. A gyertyaöntés az öntőpadon (bankli) folyt. Ez egy kettős lap, melyen sűrűn kerek lyukakat vágtak a kém-csőszerű minták megtartására. A belet befűzőtűvel áthúzták, ennél fogva vették ki másnap. A viaszgyertya öntését másképpen végezték egy oszlop körül forgó fakorongon (ring). Ezen egyszerre 26-32 szál gyertya készült, melyet a munka felénél megfordítottak, hogy mindkét fele egyforma vastag legyen. A gyertyákat juhfaggyúból a pásztorok már régóta készítettek. A török hódoltság idején a jobbágyokat törvényben kötelezték a gyertyamártásra. A viaszgyertyákat a mézeskalácsosok öntötték. A XIX. század elején népszerűvé vált az otthoni gyertyakészítés; újságok és kalendáriumok hasábjain útmutatások jelentek meg a jó minőségű faggyúgyertyák házi előállításának módjáról. A század végétől már csak a szakrális felhasználású, hagyományos eljárással készült gyertyák iránti kereslet tartotta életben a gyertyaöntő műhelyeket.

Szelevényi Gellért